A nyár a miénk

Odaérünk a szálláshoz. Már egy kicsit untam a banánt a kocsi hátsó ülésén. Az egész utat végig zenehallgatással töltöttem. Egy szemhunyásnyit sem aludtam. Végig néztem az utat.

Végre az izmaimba egy kis erőt lehelhetek. Kinézek az ablakon. Szép, citromsárga apartman elegáns terasszal és fehér kerítéssel. Ehhez képest az ára nagyon méltányos volt. Apu még tavaly szeptemberben megígérte, ha két négyessel, vagy annál kevesebbel zárok idén év végén, akkor elmegyünk egy egész hónapra Horvátországba. És itt vagyunk. Sikerült az egy négyes év végén. Csak matekra kell rágyúrnom jövőre. Vagy tizenkét dicséretes ötösöm lett. Az osztályfőnököm az évenként kiosztott Év kilencedikese díjat egyértelműen nekem adta át. Anyáék nagyon büszkék voltak rám. Még hogy én magamra!?

Az elején nem nagyon indult jól mert mivel sok a menő csaj az osztályban, én meg szó szerint senki vagyok, hetekig egyedül lógtam. Tanultam mint az állat, néha úgy éreztem hogy az agyam tényleg végleges, nem tud többet befogadni. A tanulásom miatt valahogy felfigyeltek rám. Azóta az egész osztállyal nagyon jóba vagyok. Éppen üzenetet kapok egyikőjüktől, mikor kiszállok a kocsiból. Kisöpröm arcomból a szőke tincseim majd anyáék után indulok a házhoz.

            Anya már régen a konyhánál van és pakolja ki a dolgait. Egy hónapra elegendő cuccot hozott, pedig attól mert külföldön vagyunk van bevásárlóközpont és bolt a közelben. Pont feltérképeztem, mennyit kell gyalogolnom hogy legalább dugi csoki legyen nálam az esetleges esős napokra, amikor csak ülök a gép előtt és a barátaimmal cseverészek. Apu teszi a vállamra a kezét. Hátrafordulok hozzá. Mindketten mosolygunk.

-Melyik szobát választod, Ametiszt? –kérdezi kíváncsian. A nevem hallatán csak elmosolyodok. Tudom hogy fura nevem van. Van erre egy családi történet.

            Anya régebben megszállott drágakő gyűjtő volt. Egyetlen fajta hiányzott a gyűjteményéből, az ametiszt. Pont vette volna meg, amikor egy férfi elvitte előle az utolsó darabot. Anya nagyon csalódott lett, kis híján szitkozódni kezdett a boltban. De amikor megfordult a férfi, anya ledöbbent. Apu volt az, csak fiatalabb kiadásban. Apu látta csalódottságát és megvette neki. Ezért eldöntötték, ha együtt maradnak, a történet emléke miatt Ametiszt lesz a nevem. Ennyi erővel Drágakőnek is nevezhettek volna. Vagy Csalódásnak. De igazából tetszik a nevem. Kecskeméten egyedül én vagyok Ametiszt. Egy nagyváros egyetlen ilyen nevűjeként inkább nem parádézok. Hol is tartottunk? Ja, szoba. És apu kérdésére válaszolni kéne vagy megeszi a penész itt előttem az unalomtól.

-Még azt se tudom milyen választási lehetőségeim vannak. –válaszolok és megindulok, amerre sejtem a szobákat. Apu nem sokat időzött. Akkor csak pár pillanatig tartott a nevem történetének előidézése. Rendben van. Szóval szobák.

            Először egy narancssárga-fehér szobába lépek. Körbenézek. Túl nagy nekem.  Ez a szoba inkább olyan szülős hangulatot áraszt, maradjon meg apáéknak. Úgy is rengeteg cuccot cipeltetett el anya. Én csak azokat hoztam el amit szükségesnek láttam. Például nem hoztam tízféle cipőt, csak négyet. Nem egy egész bőröndnyi ruhát, csak egy félnyit.

Bejjebb merészkedek egy szobával. Lecövekelek a szoba kellős közepén. Ez jó lesz. Halvány szürkés fal, világosbarna fa anyagból készült bútorokkal. A színösszeállítás bejön, már kezdem a szememet hozzászoktatni. És nincs szőnyeg! Valahogy sosem bírtam a szőnyeges szobákat. Azt jobban szeretem ha este egyedül vagyok a lakásban, és miközben a kedvenc dalaimat éneklem hamiskás hangomon, ide oda csúszkálok zokniban a padlón. Mondjuk utána sikálhatom a zoknim, de ennyit megér.

            A táskámért indulok vissza a kocsihoz. Átvágok jó pár dobozon, az egyikbe sikeresen bele is rúgok. Megúszom a bajt, nem tört el semmi. Kissé megnyugodva megyek a kocsihoz. Azért kicsit izgulok. Ma este bemegyünk a városba. Na ne már, beszélhetek ott angolul, ahogy bírok. Nem nagyon fog menni, de remélem azért meg fognak érteni.

Most pedig berendezkedek a szobámba. Ahol egy hónapig lakni fogok. Távol az otthonomtól, a megszokottságtól. Előre érzem mintha, ebben a nyárban lesz valami, ami nagy változás lesz az életemben. Remélem a megérzésem most sem csal.

            Kipakoltam a cuccaim, pont a laptopot próbálom rávenni, hogy a közeli Wifi-re kapcsolódjon rá. És még mindig tölt, azt írva ki hogy Csatlakozás… Miért pont akkor lassú amikor gyorsnak kéne lennie? A legjobb barátnőmnek, Fanninak szeretnék fotókat küldeni, csak úgy menőségből hogy egy hónapig Horvátban lógathatom a lábam a tengerbe, ő meg a Balatonban pancsolhat. Legalább nem otthon ül és unatkozik. Végre valahára megtörténik a csoda, és rákapcsolódik. Kisimítom a szőke hajam a szememből és gyorsan megnyitom az üzenetét.

            Minden második képen valami szőke helyes sráccal pózol. Már ő neki is van valakije, csodálatos. Én meg menőzök itt egyedül. Mondjuk ilyen nyári szerelmekre képtelen vagyok. Vagy teljes szívemből szerelmes vagyok egy fiúba, vagy sehogyan. Ezért van az, hogy életemben csak egy srácba voltam eddig teljesen szerelmes. Még nyolcadikban. De elhajtott a fenébe. Hú de rossz volt. Hatalmasat csalódtam abban a fiúban, néha még visszaemlékszek rá. És olyankor eléggé hülyén érzem magam. Fekete haja volt, magas, vékony, karakteres arcú, baromi helyes fiú, akit egyik ismerősöm által ismertem. Néha dumáltunk de akkor rendesnek tűnt. Aztán valahonnan megtudta hogy bejön nekem, és csak annyit köpött oda nekem, hagyjam békén, és onnantól kezdve hagyott megrohadni. Egy nap majd még visszakapja. Még nem tudom hogy adom vissza de bosszút forralok. Egy éve nem láttam. Hála istennek. De most mondjuk nem tudom miért jutott eszembe. Ja, barátnőm képei.

            Gyorsan olyasmi szöveget írok hozzá, hogy Na mi van, már neked is van nyári szerelmed? Nem tudsz igazán szeretni valakit? ;) Mi amúgy már itt vagyunk és nagyon de nagyon jó a szállás. Elküldöm azt az úgy tíz-tizenegy képet amit a szállásról és környékéről csináltam. Gyorsan elküldöm, majd amikor válaszolna, apa ront anyával a nyomában a szobámba, amit én magam rendeztem be. Olyan Ametisztes lett. Anya szólal meg először, miközben kinyitja az ablakot az ágy fölött.

-Amika, valamit vegyél fel kérlek, megyünk a városba.

Erre megfordulok. –Most?

Apu bólint. –Akkor kérek tíz percet. –kérlelem őket. Bólint mindkét szülőm, majd kimennek. A szekrényhez sietek, amibe behajtogattam a ruháimat.

            Mit is kéne felvenni? Hm.. gondolkodni kezdek. Nagyon jó idő van kint. Egy rövidnadrág valami pólóval. A rövidnadrágot már kapom is fel magamra. Egy szál bikiniben ültem. Baromira hűvös a ház, jó a kondi idebent.

            A nadrág rajtam van, amikor turkálni kezdek a szekrényben, és csak úgy véletlenszerűen kihúzok egy felsőt. Kinyitom a szemem. A szürke pólómat húztam ki, amin halvány fekete csíkok vannak. Jó választás elsőre. Felveszem magamra, nem zavar hogy alatta egy fekete bikini felső van. Mit ne mondjak, jobban is áll mintha mást vettem volna alá. A tükörhöz lépek és az ujjaimmal gyorsan megzabolázom a szőke hajzuhatagom. Aputól örököltem a szőkeségem. Anyától pedig a barna szemem. Furcsa párosítás, de így olyan egzotikusnak nézek ki. Mivel szőke a hajam, a bőröm elég világos. Ha egy kicsit rá van barnítva –persze napfénnyel –akkor még szebb a megjelenésem. Télen sápadtnak nézek ki mindig. Nyáron életrevalóbbnak. Épp venném fel az asztalról a szempillaspirálom, amikor megcsörren a telefonom. Majdnem a földön landol a spirál, attól meg idegrángást kaptam volna.

-Ijesztgetsz itt Fanni! –szólok oda a telefonnak, mintha hallaná. Csak nevetek egyet a bénázásomon és folytatom a szempilláim megszépítését. Kicsit kenek rá, nem kell hogy folyjon rólam minden. Eleve tengerparton vagyunk, ha vízbe megyek még a vízálló spirál is úgy is szétkenődik rajtam. Tapasztalat, hogy én a vízben olyan vagyok mintha oda születtem volna. Elég kicsi korom óta imádom a vizet. Három éves koromban apa hülyeségből beledobott a kerti medencékbe. Nem fuldokoltam, elkezdtem kapálózni, és akárhányszor véletlen benyeltem egy kis vizet, vigyorogtam és köpködtem. Családi körben egy ideig Sellő volt a becenevem. Aztán a szüleim úszni tanítottak. Elkezdtem járni úszásra, de nem a gyorsaságomról vagyok híres, ezért abbahagytam. Néha ha van kedvem, elszoktam járni uszodába, de mostanában leszoktam róla. Majd ha belelépek, eszembe fog jutni az úszótudományom.

            Mikor megelégedek a látvánnyal, még a közelemben fekvő szandálomba bújtatom a lábam és míg egy lábon odaugrálok az asztalhoz, ahova letettem a telefonom, becipzározom a lábamon. Anyáékhoz megyek a nappaliba. Végignéznek rajtam.

-Rendben, te is megvagy. Akkor induljunk. –csapja össze a tenyerét apu, majd anya elindul kifelé.

            Kilépek. Megcsap ez a kicsit párás levegő. Nem vagyok még hozzászokva. Furcsa érzés. Lehet vagy negyven fok mégis alig érződik harmincnak. Talán ez az egy furcsaság van a horvátországi klímában. Pont lépdelek le a lépcsőn amikor kissé feltámad a szél és teljesen összeborzolja a hajam. Hát ez remek, mondhatom. Pont próbálok normális hajat csinálni a fejemből, amikor oldalra nézek.

            A szomszédba szintén jött valaki. Az a ház annyiban különbözik a miénktől, hogy fehér a fala és sötétbarna a kerítés és a sok dísz. Látok egy tizenhárom körüli barna hajú lányt. Tökéletes arcát egy napszemüveg takarja és épp eléggé modell-szerűen cipeli a táskáját. Kicsit arrébb nézek.

            Egy tizenhét körüli srác. Barna haja lehet, de a piros-világosszürke baseball sapkájától nem látom. De a szemét látom. Sosem tudtam hogy a zöld szem ilyen szép lehet. Kicsit egyenetlen az arca a pár archibájától, de nem nagyon vehető észre. Végignézek rajta. Bézsszínű farmer. Szürke Garage póló. Átlagos edzőcipő. Majd megint az arcára nézek. Leteszi a kezében lévő táskát és észrevesz. Összenézünk.

            Azonnal a szívem dobszólót nyom. A szívem olyankor szól így, amikor szerelmes vagyok. Csodálatos!

Te jó isten, de helyes ez a fiú. El kell innen tűnnöm még mielőtt elvörösödök. Akkor égni fogok teljesen. Mindketten próbálnánk elvenni a tekintetünket, de egyikőnk se bírja nagyon. Megigazítja a sapkáját, majd megint a szemembe mered. Elkezd vigyorogni. Mindjárt meghalok. Haloványan elmosolyodok, majd anyáék után rohanok akik már régen távol vannak. Amikor viszont visszanézek, még mindig engem néz. Hát ez az egy hónap nem lesz semmi, ha ilyen helyes srácokkal leszek körbevéve. Nagyon remélem hogy nem valami külföldi srác, mondjuk az egyenlő a nullával hogy magyar legyen. Nincs akkora szerencsém.

            Lépdelek anya mellett. Nézelődnék de mindvégig arra a fiúra terelődik a figyelmem. Bárhova nézek, a zöld szemei ugranak be. Amikor meg megrázom a fejem és lehunyom a szemem, a vigyorgós arca ugrik be. Azzal a sapkával együtt.

De jó. Egy újabb áldozat. Ilyen erősen sose szoktam gondolni másokra. Csak azokra akik bejönnek túlságosan is. Olyan áldozat lesz ő is a szívemben, mint az a bizonyos első fiú, aki elhajtott. Ugye ő nem fog? És ugye magyar? Annyi kérdésem lenne, de egyben nagyon biztos vagyok.

            Abban hogy totálisan beleestem abba a srácba. Akármennyire azt se tudom ki.

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat