A nyár a miénk

A város igazából az apartmanunktól körülbelül ötszáz méter után kezdődik. Addig a legluxusosabb és legméregdrágább apartmanokkal. Aztán ezeket kezdték átvenni az átlagosabb horvát családok házai. Majdnem mindnek van terasza. Úgy látom, itt a horvátoknál a tengerpartnál ez egyértelmű. Körbenézek a falak színe között. Mind meleg szín. Narancssárga a legtöbb vagy valamilyen sárga. Amott látok egy zöld házat, ami hihetetlenül elüt a többitől. Mintha nem is illene a képbe. Ahogy az eszembe vésem azt a színárnyalatot, újra annak az ismeretlen fiúnak a szeme jut eszembe. Onnantól kezdve meg az egész lénye. Hihetetlen hogy egyetlen szín mikre képes.

            Megdörzsölöm a homlokom. Istenem, miért történik ez velem? A szerelem tudom hogy mindig akkor ér amikor a legalkalmatlanabb, de hogy pont most? Pont a mostani horvátországi nyaralásunkon, amikor élveznem kéne az életet, nem hiú reményekbe esni. Megrázom a fejem. Csak felesleges szerelem ez is. El fog egyszer csak múlni biztosan. Semmi esélyem sincsen annál a srácnál. Tuti van valami szépséges barátnője csak most éppen nyaralni jött a családdal. A következő gondolatnál már megint csapkodom a fejem, mert az kattog a fejemben, ha lenne barátnője akkor nem nézett volna olyan feltűnően.

            Az úttesten sétálunk. Anyáék már nem kevés ideje biztos néznek, mert amikor feléjük kapom a szemem már engem figyelnek. Halványan elmosolyodok, majd nézelődni kezdek. A fejem dugig van azzal a fiúval és már kezd elegem lenni. Nem bírom felfogni hogy úgy sem lenne esélyem, nyári szerelem. Lehet hogy egy kicsit tovább fog tartani a kelleténél, de hát ez van.

            Épp a kikötőnél járunk. A kikötő azon részénél, ahol a kompra kell várni. Ma nem sokkal ezelőtt még ugyanitt voltunk. Felnézek azokra a hatalmas hajókra. Nagyon jó érzés volt, ahogy a szőke hajamba kapott a szél és csak dobálta. Friss volt a levegő és szép volt a tenger is. Nem is szép. Egyenesen gyönyörű. Olyan kékséget még felsőkön sem láttam, mint amilyen a tenger volt. Ahogy itt a vízre nézek, még itt is látszik a kék víz. Olyan tiszta hogy elég mélyre lelátok, de aztán már nem. Itt lehet vagy tíz méter mély a víz. Mekkora homárok lehetnek itt! Apu szerint meg kéne kóstolnom mert jó íze van. Nem merem. Nem szeretek új dolgokat kipróbálni.

            Ahogy erre gondolok, már megyünk is tovább és egy szélesebb utcába érünk. A tér közepén egy óra az idővel meg egy hőmérő. Nyolc óra van. Negyven fok. Jézusom. Pedig nem is érződik annyinak! Kicsit megemelgetem a felsőmet. Oldalra nézek. Magánhajós kikötő. Több inkább a jacht itt, mint a sima kis hajó. A jacht-okon megcsillan a lemenő nap fénye, a víz pedig a rávetülő fénytől újra csodás kéknek látszik. A széléhez lépek és mélyen a vízbe nézek. Anyáék folytatják megszokott döbbenettel arcukon a sétálást.

            Eszembe jut a srác. Kérem, hogy feleennyire legalább tetszek neki! Már az valami lenne.

            Miután elmormogom a kívánságom, mintha ezt hozta volna, egy kisebb kavicsot veszek a kezembe. Leguggolok és óvatosan a víz fölé helyezem a kavicsot. Majd kigurul a kezemből. Azonnal, szinte pillanatszerűen megindul lefelé. Tíz másodpercig még látom, aztán teljesen eltűnik. Felállok. Előrenézek. Azonnal megcsap a sült hal illata. Majdnem kidobom a taccsot.

Sosem szerettem a halat. Kis korom óta van ez az őrületem. Anyáékat az őrületbe kergetem ezzel, de egyszerűen nem bírom megenni. Ha hal kerül a számba, összeszorul a torkom és nagy nehezen de lemegy a torkomon. Még az illatától is megborzongok. Az egész család szereti a halat. Csak én nem. Mindegy.

            Nagyon messziről elkerülöm azt a hajót, amin sütik azt a halat vagy micsodát. Anyáékhoz megyek, akik letelepedtek egy pálmafa takarásában.

-Látom megvagy. –mondja a fejét ingatva anya. Csak bólintok. Körbenézek.

-Van itt látnivaló. –szögezem le. A pénzem, amit direkt átváltattam, meglibegtetem az arca előtt, mire elmosolyodik és biccent.

            Visszadugom a pénzt a zsebembe és elindulok tovább. Rengetegféle üzlet van itt. Van itt ajándékbolt, amott mintha egy hennakészítőst látnék munka közben, van fagyis is a másik oldalon. Kicsit soknak találom a húsz kunás fagyi árat, de lehet hogy itt az kevésnek számít. Találok egy ilyen mindenes boltot, ahol mindenféle női cuccot lehet kapni a ruhától a fülbevalóig bármit. Ide bemegyek. Akarok valami hozzám illő nyakláncot vagy karkötőt venni a csodás élmények emlékére.

            Elkezdek a nyakláncok közt turkálni. Van itt mindenféle. Van köves, sima aranybevonatos, van olyan fajta is, amilyet mostanság hord szinte minden lány. Kecskeméten nálunk eléggé elterjedt lett. A suliban minden harmadik lányon olyat vélek felfedezni. Kiveszek egyet, amin nincs semmi, csak maga a lánc. Nem bújtatom át rajta a fejem, csak a nyakam elé teszem. Hm. Talán elmegy. Valahogy sosem bírtam az olyanokat, akin ilyen nyaklánc van. Nem tudom miért. A legtöbb eléggé elkényeztetett és bunkó, tapasztalatból. Én meg egyik sem vagyok. Inkább szerény. Ez a nyaklánc csak feldobná a mostani ruhámat, jövök rá. Az ára sem sok. Tíz kuna, ami körülbelül hétszáz forint lehet otthon. Nem sok érte, azt hittem többe fog kerülni. Csak meghúzom a vállam, odabiccentek az eladónak aki mosolyogva kinyújtja a kezét elém. Beleszámolom az árát, majd felnézek rá. Elteszi a pénzt, biccent. Viszláttal köszönök neki angolul, majd kimegyek. A szüleim már a bolt előtt várnak.

-Ami, meg akarod nézni hogy mekkora homárt fogtak ki innen? –kérdezi apa. Tudja hogy a természetnek nem tudok ellenállni. Akár növények, legfőkébb napraforgó, akár állatokról van szó, mindig csillan egyet a szemem. Biztos most is mert elmosolyodok.

-Meg hát. –anya eléggé méregeti a kezemben azt a nyakláncot. Meghúzom a vállam. –Anya, néha nem árt beledobni magunkat a mély vízbe.

-Nem szó szerint kell értenem ugye? –kérdi és a víz felé mutat.

-Dehogy. –vágom rá. –Csak tudod milyen elvont vagyok.

Eme szavak hallatán anya odalép hozzám és a szőke fejemre nyom egy csókot. –Látom hogy valami van. Elmeséled mi az?

Felrántom a szemöldököm. Most az igazat fogom mondani. –Anya, ebben még én sem vagyok biztos.

Elneveti magát, majd apu után húz. Apa egy üvegezett tálca szerűség előtt áll meg, ami fölött búra van. Benne egy kurva nagy homár. Más szavak nem jutnak eszembe. Hatalmas nagy, lehet vagy fél méteres, piros az egész lény, hatalmas sötét szemei vannak, amivel csak mered előre. Tudom hogy ennél vannak nagyobbak is, de még ez is lefagyaszt teljesen. Csak nézem, ahogy abban a hűsített micsodában fekszik az az állat. Csak arra tudok gondolni hogy mennyi idejébe tellett, mire ekkora lett. Pár év? Vagy ha sokat eszik, talán pár hónap is elég volt?

            Mit gondolkodok egy homáron, amikor fontosabb dolgaim is vannak? Mondjuk nem tudom mi az, de biztos van olyan. Ahogy ezekre gondolok, már is tudom miért volt ez a mondatom tele hiányossággal…

            Ahogy végzünk a város feltérképezésével, indulunk haza. Van még plusz két üzlet ahonnan dugi csokit szerezhetek. Már kezdenek kissé elzsibbadni a lábaim, amikor újra az összepillantásunk helyén találom magam. Nem igaz. És megint ott van!

            Nincs rajta a sapka, a ruha is más rajta. Most csak egy sima kék póló egy farmer halásznadrággal. Végig kell néznem ahogy elmennek? Akkor megszakad a szívem…

Ebben a pillanatban hátrafordul, megszakítja a velem a szemezést és kicsit mérgesen hátrafordul amerre az ajtó lehet.

-Amanda, gyere már.

            Szóval magyarok. Magyarok. Megértjük egymás beszédét. Kis híján elrepülök. Nem veszem észre hogy megint valamit mondanak egymásnak, a tizenéves manöken kiscsaj nagyon elkezdi a száját húzogatni, majd a fiú újból rám néz. A zöld szemei újra szemeimbe néznek. A szívem megint rákezdi. Hallom, hogy szüleik nagyon elmélyültek valakivel a beszélgetésben.

            Odanézek. Mi fogad? Anya és apu leállt beszélgetni a szüleikkel. Hát ez csodálatos. Nézem ahogy a szüleim mosolyogva beszélgetnek magyarul a szüleikkel. Szóval nem képzelődtem, tényleg magyarok. Azért oda kéne mennem. Szeretnék én is megismerkedni velük, mondjuk anyát nem szeretném ha túl tolakodó lenne. A fiú is és én is egyszerre indulunk közelebb a kapuhoz.

            Apu épp biztos az apjukkal beszélget a munkájáról. Anya elmélyült a beszélgetésben egy szőkésre festett nővel, akinek ugyanolyan a mosolya, mint a fiúnak. Kicsit arrébb állok, inkább csak figyelem ahogy a felnőttek beszélgetnek. Inába szállt a bátorságom. Ha nem vagyok elég érdekes?

-Elég fontos témáról lehet szó.

            Biztos hogy a fiú volt az. És ez most nekem szólt? Azonnal megugrik egy negyvenessel a vérnyomásom. Így is volt vagy száz, de most a száznegyven a minimum érték. Hátraperdülök. Tényleg ő szólt hozzám. Lenéz rám és vigyorogni kezd. Most érzem hogy tényleg kiver a víz. Itteni tartózkodásom első alkalma, ezt ünnepelni kell.

-Biztos apu a munkájáról, anya meg… nem tudom miről csacsoghat. –válaszolok közepes tempóban. Az utolsó fél mondatnál felrántom a vállam. Megint lenéz és még jobban elvigyorodik. Felém tartja a tenyerét.

-Király Ambrus. –rengeteg ilyen nevű ismerősöm van, de ahogy kimondja a nevét, azzal a lendületességgel, megszeretem ezt a nevet pillanatok alatt.

Nagyon óvatosan az ujjaimmal a tenyeréhez érek. A kezünket mintha egybe teremtették volna, de komolyan. Szinte minden formája vagy benyomódása teljesen összeillik. Mint a puzzle-darabok. Elönt a pír. Vagyis biztos mert érzem a nyakamon. –Vass Ametiszt. –mondom ki hang csuklás nélkül a nevem.

-Hm, sosem hallottam még ilyen nagyon ritka nevet. –lejjebb hajol és az arcomba kacsint. –Ami gyönyörű. Sose hallottam még ilyen nevet. Gyönyörű. Mint a gazdája. –itt még végig is néz rajtam. Mi a gyönyörű egy szőke hajú szürke pólós farmernadrágos lányon? Azért mondta mert ez jött le neki belőlem.

Elvörösödök. Teljesen, a lábamtól a fejemig.

-Ööm… köszi. –ennyit bírok csak megszólalni. Biztos látszik rajtam hogy mennyire, teljesen, totálra zavarba jöttem. Nem attól mert ilyet mondott. Hanem hogy ő mondta.

Eltakarja az arcát pár pillanatig, amíg kineveti magát, aztán megrázza párszor a kezünket. Ahogy a kezem érintkezik az övével, egyre jobban zavarban érzem magam. Felnézve látom hogy neki is ki van pirulva az arca. Elengedjük egymás kezét A húgára mered, aki úgy néz minket, mint aki ufót lát. De remek, még egy éretlen senki is. Majdnem a fejemhez csapok. Látom Ambruson hogy neki is elege van néha belőle. Nekem már most. Pedig még meg se szólalt.

-Nem igaz hogy ilyen bunkónak kell lenned! Az egyetlen magyar szomszéd, és te még oda se lépsz hogy szevasz, ki mi vagyok? –szidja le Ambrus a húgát.

-Andriska, ne szólj be, azt csinálom amit akarok. -Miért hív egy Ambrus nevű fiút Andrisnak? Ez totálisan hülye. Vagy ennyire menőnek érzi magát. De még vissza mert szólni neki. Látom Ambruson hogy a mosoly amit az előbb rám villantott az csak nekem van. Nem tetszik nekem ez a lány. Vele még sok megbeszélnivalóm lesz…

Végül is türtőztet magán, odalép hozzám, látszik rajta hogy inkább menne be a házba és festegetné a körmeit. Lázadó. Ez az egy szó ugrik be róla. Biztos sok lehet a vita vele. –Király Amanda vagyok. Amúgy tényleg szép a neved. –itt kitisztul a szeme. Ezt komolyan mondta. Most kéne hasra esnem!?

-Köszi. –vágom rá. Elég ennyi. Valahogy menekülj el innen, mert még sokszor fogsz zavarba jönni, Ametiszt. Pont mennék el, amikor egy nagyon is ismerős érintés visszaránt a csuklómnál fogva. Azonnal megismerem. Ambrus az.

-Figyelj, bocsi Amanda viselkedéséért. –kér elnézést a húga nevében is. Ez rendes tőle.

-Nem baj. –nyugtatom meg. A hangom miatt mintha tényleg megnyugodna. Elengedi a csuklóm és pár lépést hátrébb lép. Elég magas fiú, ha mellette állnék, talán a mellkasáig érhetek. Mondjuk nem zavar.

Körbenéz. Az ajtóra néz. Nincs mozgás. Visszafordul felém és mélyen a szemembe néz. Abban a zöld tekintetben én akkor úgy elmerülök, mint búvár a mélyvízben. Hirtelen a mélyes hangja megtöri ezt a pár másodperces szünetet. Ami órákkal ért fel. –Mesélsz magadról valamit? Szeretnélek megismerni.

-Hm.. rendben. -válaszolom teljesen ellentétes érzéssel mint amit érzek. A szívem majd kiugrik a helyéből. Kívülről egy nyugodt lánynak tűnhetek. Remélem ez az egyensúly megmarad.

-Hova valósi vagy? –kezd el kérdezgetni.

-Kecskemét. –válaszolom gyorsan. Úgy válaszolok erre, mintha a nevemet kérdezték volna. –Te?

-Sopron. –ejti ki a városa nevét. Sopron elég messze van Kecskeméttől. Kicsit rosszul esik, hogy talán csak ebben az egy hónapban tudunk beszélgetni. Felemeli az ujját. –Még mielőtt elkeserednél, a haverjaim közül kettőjük kecskeméti, emiatt sokat járok át.

Itt már mosolygok. Akkor mégsem nagy a távolság. Látom hogy épp ugyanezeken gondolkodik. Látszik a szeméből, ahogy figyel engem. Nem értem. Lehet vagy tizenhét. Vagy tizennyolc, de akkor már be is fejezte a sulit. Miért pont egy tizedikbe készülődő lánnyal akar beszélgetni? Biztos vannak jobbak nálam. Mindenhol vannak olyanok. Mindegy. Egyenlőre az éltet hogy velem beszélget. Hirtelen kérdezi a következőt. –Valami történet a neved miatt biztos van…

Már be se fejezi, mert belevágok. –Ja, persze. Hát ez úgy volt, hogy anya mindig is imádta a kristályokat, és gyűjtötte is őket sorozatban. Kis kora óta. Szóval… a gyűjteményéből már csak az ametiszt hiányzott. Elment, meglátta, kiveszik előle. –itt döbbenten kerekre nyílik a szeme.

-Elvitték előle? –kérdezi döbbenten. Egy fiút sose láttam még hogy ennyire élvezi ahogy beszélek. Ezek szerint Ambrussal tényleg lesz még közünk egymáshoz. Szerelmi lenne a mennyország.

-Majdnem. Amikor az az idegen, aki elvitte előle, megfordult, olyasmit érzett mint én pár órával ezelőtt. Szerelem első látásra. A férfi apám volt. –fejezem be a történet fontosabbik részét és ránézek a szüleimre. –Apa megsajnálta anyut és inkább megvette neki. Így teljes lett a gyűjteménye. De emiatt az utolsó kő miatt talált rá az igaz szerelemre is. Megígérték, ha lányuk lesz, emiatt a történet miatt Ametisztnek fogják hívni. –fejezem be a teljes sztorit. Ambrus mosolyog. Megint veszettül. Összezavar.

-Még sosem találkoztam ilyen nevű lánnyal, de hogy illik rád az biztos. –mondja és megint kacsintgatni kezd. Nem igaz, megveszek nélküle egy hónap múlva.

-Tényleg, meddig lesztek itt? –vetem fel a számomra egyik legfontosabb kérdést. Rendes kipipálva. Cuki kipipálva. Magyar kipipálva, az a legjobb az egészben. Pár infó kipipálva. Már csak az időtartam kell.

-Huszonnyolcadikán megyünk haza. –elkerekedik a szemem. Mi is. Ez egyre furcsább. Mintha előre meg lett volna tervezve hogy mi itt összefussunk. Még mindig az a legjobb érzés hogy szintúgy magyar, így semmi akadály nélkül lehet beszélgetni.

-Mi is aznap indulunk haza. –vágom rá még mindig döbbenten. Kikerekedik a szeme és hülye pofát vág. Olyan hülyét még életemben nem láttam. Elkezdek nevetni. Észreveszi és ő is kicsit nevet, majd megfogja óvatosan a vállam. Az érintése helyén azonnal tűzforróságúra melegszik a bőröm. Ami nem égető, hanem megnyugtató érzés. Ráemelem a tekintetem. A szeméből az süt ki hogy baromira zavarban van és elolvad tőlem. Viszonzott. Ez a világ legjobb érzése. Szóval akkor a megérzésem megint nem csalt. Lett itt mégis csak valami.

Megrázza a fejét. –Bocs, teljesen elfelejtettem mit akartam. Úgy zavarba hozott a szemedbe nézés. –kuncogni kezdek. Csak a cuki kifejezés jut eszembe. A szüleink felé kapom a szemem. Látom hogy mind a négyük minket néz és anya odasúg valamit Ambrus anyjának. Kicsit zavarba jövök és inkább visszafordítom a fejem. Látom Ambruson hogy nem érti miért lettem ilyen zavart. Ő is arra néz. És ugyanolyan fejet kezd el vágni, mint én. Elengedi a vállam. –Szerintem nem érdemes nagyon vállas tenni a kezet. Az a baj a szüleim így is, rólad is kifognak faggatni. Ott talán egy-két dolgot tagadni azt tudok, de egy idő után úgy is megfogom adni magam. –magyarázza és mosolyogva meghúzza a vállát. Most veszem észre hogy elég izmos lehet mert eléggé széles a válla, a karja is nagy egy kicsit. Hogy nem vettem észre!

-Mondjuk én is. –értek egyet vele. Kisöpröm a hajam a szememből, valahogy megakad a szeme a hajamon. Tekintetét mélyen hajamra szegezi. Nem tudom mire gondolhat. Ahogy megszólal azonnal visszavonom az iménti mondatomat. –Olyan jó érzés lehet annak a srácnak aki a hajadba merítheti a kezét.

-Miért beszélsz jelen időben? Nincs is senkim. –mondom széttárva a két karomat.

-Azt hittem ilyen kinézettel sorban állnak a hozzám hasonló erőlködő pasik. –mondja elvigyorodva. Tényleg azt hitte? Azt hiszi hogy olyan szép vagyok hogy sorba álljanak értem a fiúk? –Nem vagy erőlködős, és egy rajongóm sincs. –mondom teljesen nyugodtan, átlagosan. Nem vagyok egy olyan csaj, mint Fanni, a legjobb barátnőm, akiért veszve vannak a fiúk. Fanni mondjuk igaz szerelemre vár, nem valami csip-csup járásra, ami pár hónap után vége van. Olyanra vágyik mint én. Évekig, akár évtizedekig tartó szerelemre.

            Az utolsó mondatomnál elvigyorodik, megrázza a fejét és a fülemhez hajol. Ahogy párszor beleszuszog a fülembe, az olyan érzés, amit feledni sosem fogok. Egész testem libabőrtenyészetté változik. Elkezd újra vigyorogni és szája majdnem a fülemhez ér. Összerezzenek. Mély levegőt vesz. –Akkor én egy szellem lennék?

Rázom a fejem, csak annyira hogy le ne fejeljük egymást. Totálisan zavarba jövök. –Nem. Nem vagy szellem. Jó, akkor egy. De még alig ismerjük egymást pár perce. Az igazi éneinket még nem is ismerjük.

Meghúzza a vállát. –És? Ha valaki érez valamit a másik iránt, azt a hibáival is szereti.

-Mondjuk igen. És azt is mondjuk ki hangosan hogy én még nem ismerem a hibáidat.

Elvigyorodik és kicsit hátrébb húzódik, de még pár lépésnyire áll tőlem. Lenéz rám újra. –Nem is tudod megismerni, mert hibátlan vagyok. Ez a hiba bennem, hogy nincs hibám.

-Jaj. –kiáltom el magam kicsit és elkezdünk nevetni. A szüleink már nincsenek is itt. Majd észreveszem őket. Már a kapun kívül állnak és minket bámulnak. Nem fogom megúszni, nem fogom tudni. Megrántom a vállam és a szüleim felé biccentek a fejemmel. Ambrus kapcsol, bólint. –Menj nyugodtan. Valamelyik nap megint beszélünk?

-Akár… -válaszolom. Gyorsan hátat fordítok, a kapun kirohanok és a szüleim mellé állok. Ambrus még mindig ugyanott áll. Összenézünk, mindketten kicsit mosolygunk. Aztán átmegyünk a saját apartmanunkba. Hirtelen anya teszi a vállamra a kezét. Úgy megijedek hogy majdnem felugrok.

Már kezdene bele valami csípős beszólásra, erre megelőzöm egy feltartott mutatóujjal még erősebbé téve. –Nem beszélek róla. Még én sem tudok biztosra semmit.

            Ezzel meg van nyugtatva. Látszólag. Látom a szemében hogy még beszélni akar róla és addig nem fog hagyni míg ki nem mondom. Én meg addig nem nyugszom míg Ambrusból ki nem szedem hogy mit érez. De azt majd holnaptól.

            Valahogy tudtam hogy a nyaram nem lesz átlagos. Lehet hogy az idei nyár rólunk fog szólni? A miénk lesz? Kettőnké, nem egyedül gubbasztva, üzeneteket írva a barátaimnak. De csak akkor ha teljesen megnyílok és nem hagyom hogy lelombozódjon a szerelem első látásra-érzésem. Mert nálam az volt. Ezek szerint nála is, mivel rajongómként tartja számon magát. Végigsimítom a hajam. Mi az olyan különleges bennem? Pont Ambrusnak? Amit a húga nevet használt neki, teljesen elfelejtettem megkérdezni hogy miért. Zavar az a lány. De két ködöst nem tud egy tiszta megakadályozni tetteikben. Tudom már. Viszonzott minden. És ez a nyár a miénk lesz. Itt, Horvátországban. Álom hely volt, és az álmom teljesült. Talán egyben kettő is. Nemcsak egy felejthetetlen nyaralás, talán egy igaz szerelem is? Nem tudom mit hoz a holnap.

Az ágyamba dőlök és szerelmes sóhaj hagyja el a számat. Már nem akadályozom meg magam hogy beleszeressek. A hajam a szemembe lóg. De fogom azt a percet várni, amikor az a bizonyos pasi, aki a rajongóm, kisöpörje szememből ezeket a szőkeségeket. Várok akár az életem végéig is. De akkor is Ambrus lesz az első, aki ezt teszi majd. Nagykoromban pedig királyné Vass Ametisztként fogom mindennapjaimat tölteni. De jó így álmodozni. Nem tudom hogy Lacinál, az előző finál csináltam-e ilyet, de hogy ilyen jól nem esett, az biztos.

És ilyenkor miért léteznek olyan anyák, akik beordítanak a szobádba vacsorára hívni?

A HuPont.hu az ingyen weblap készítés központja, és talán a legjobb. Ingyen weblap

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat